![](//gportal.hu/portal/sweet-angel/image/gallery/1176644402.gif)
Babits Mihály : In Horatium
Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha nem hallott verseket ma, múzsák papja, erős fiatal füleknek. Nézz fel az égre: barna cigány ködök - nézz szét a vízen: fürge fehér habok örök cseréjükért hálásak halld, Aiolost hogyan áldják, dallal. A láng is hullám. Szüntelenül lobog főnix-világunk. Igy nem is él soha, mi soha meg nem halt. Halálnak köszönöd életedet, fü és vad! Minden e földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint csobogó patak s »nem lépsz be kétszer egy patakba«, így akarák Thanatos s Aiolos. Ekként a dal is légyen örökkön új, a régi eszme váltson ezer köpenyt, s a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra. S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily mértéken zengte a megelégedést, hadd dalljam rajt ma himnuszát én a soha-meg-nem-elégedésnek! Minden a földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint hegyi záporár, hullámtörés, lavina, láva s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd el restségednek ónsulyu köntösét, elégeld már meg a megelégedést, légy könnyű, mint a hab s a felhő, mint a madár, a halál, a szél az. Görnyedt szerénység, kishitü pórerény ne nyomja lelked járomunott nyakát: törékeny bár, tengerre termett, hagyj kikötőt s aranyos középszert s szabad szolgájuk, állj akarattal a rejtett erőkhöz, melyek a változás százszínű, soha el nem kapcsolt kúsza kerek koszorúját fonják.
Babits Mihály: Fekete ország
Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.
Babits Mihály: Messze... Messze...
Spanyolhon. Tarka hímü rét. Tört árnyat nyujt a minarét. Bus donna barna balkonon mereng a bibor alkonyon.
Olaszhon. Göndör fellegek. Sötét ég lanyhul fülleteg. Szökőkut víze fölbuzog. Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Göröghon. Szirtek, régi rom, ködöt pipáló bús orom. A lég sürű, a föld kopár. Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.
Svájc. Zerge, bércek, szédület. Sikló. Major felhők felett. Sötétzöld völgyek, jégmező: Harapni friss a levegő.
Némethon. Város, régi ház: emeletes tető, faváz. Cégérek, kancsók, ó kutak, hizott polgárok, szűk utak.
Frankhon. Vidám, könnyelmü nép. Mennyi kirakat, mennyi kép! Mekkora nyüzsgés, mennyi hang: masina, csengő, kürt, harang.
Angolhon. Hidak és ködök. Sok kormos kémény füstölög. Kastélyok, parkok, lapdatér, mért legelőkön nyáj kövér.
Svédhon. Csipkézve hull a fjord, sötétkék vízbe durva folt. Nagy fák és kristálytengerek, nagyarcu szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép, Ó mennyi messze szép vidék! Rabsorsom milyen mostoha, hogy mind nem láthatom soha!
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy van? Van dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Vajda János: Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász-sorunk betőlt. Találkozunk - irgalmas végezet! Utólszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás. Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat művel emlékezetem. A múltból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget; És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szíved.
És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd e földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban . . . Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja, Ki minden kéjt szívébe temetett: Most itt ülünk, siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan . . . Tekintetünkben, hajh! nem az elvesztett Az el nem nyert éden fájdalma van.
Így ül a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak . . .
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek
Vagyok: mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény Lidérces, messze fény
De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak
Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének, S lennék valakié Lennék valakié |